Nagy élményben volt részem 2012. október 20-án, Tófejen – egy kis zalai faluban –, ahol annak idején általános iskolába jártam. Az ötvenedik évfordulót ünnepeltük egykori osztálytársaimmal, akikkel 1962-ben fejeztük be az általános iskola nyolcadik osztályát.
Pár hete két – máig a faluban élő – osztálytársam kezdte el szervezni a találkozót, nagyon ügyesen, mert a távolabb lakók is eljöttek. Én is ezek közé tartozom, de feltétlenül jelen akartam lenni, mert ezt nagy eseménynek éreztem. Izgatottan vártam a találkozást. Egy héttel előtte azon kaptam magam, hogy az utolsó osztálynapló jár a fejemben, hogy hányan fejeztük be a nyolcadik osztályt, és a tanárok nevei, akik tanítottak bennünket. Hamarosan összeállt a névsor. Sorra jöttek elő a régi élmények, amelyeket próbáltam észben tartani, hogy majd megoszthassam a többiekkel. Eljött a várva várt nap, gyönyörű napsütésben utaztam szülőfalumba és ezúttal még az autópálya hossza sem érdekelt. A faluhoz közeledve, amint megpillantottam a falu nevét jelző táblát, finoman elkezdett emelkedni a vérnyomásom. Megérkeztem a találkozó helyszínére, ahol az udvaron már többen álldogáltak, várták az újonnan érkezőket. Boldogság, ölelkezés és „bemutatkozás” volt a sorrend. Rácsodálkoztunk egymásra, de a kicsit megváltozott külső nem volt fontos. Azonnal kötetlen beszélgetésbe kezdtünk egy kis koccintást követően. Előkerültek a családi albumok, a lányok által sütött finom sütemények és a fiúk által hozott saját készítésű italok. Az egyik szervező újságírót, fotóst hívott, aki fényképet és cikket készített e jeles eseményről.
Úgy éreztük, nagyon jó újra együtt lenni. Számtalan közös iskolai élményt felelevenítettünk, melyben az volt a szép, hogy mindenki emlékezett egy-egy történésre és így pontról pontra tudtuk összerakni az eseményeket. Rólam a magyar nyelv szépségének kifejezése, a szép beszéd, a versmondás jutott eszükbe, amire büszke vagyok, mert felnőttként ezt a képességemet tovább fejleszthettem.
Azokról sem feledkeztünk el, akik már sajnos nem lehettek ott velünk. Kimentünk a falu temetőjébe, virágot vittünk a sírjukra és mécsest gyújtottunk. A találkozó aztán tovább folytatódott ismét az első helyszínen, beszélgetéssel, majd végül egy pohár pezsgővel búcsúztunk el egymástól, de megbeszéltük, hogy a legközelebbi találkozó sokkal hamarabb lesz. Telefonszámokat cseréltünk, hisz ez is egy lehetőség a kapcsolattartásra.
Szívből ajánlom mindenkinek az ilyen jellegű találkozásokat, mert együtt emlékezni nem csak jó, de lelki feltöltődést is ad.